A hét elején elhunyt ökölvívó legendáról, Csenki Ferencről Kovács Iván emlékezik meg a tovább gombra kattintva.
Nem ismertem igazán Csenki Ferencet. Jobbára azt tudtam róla, amit a már idősödő sportlegendáról a sajtóban lehoztak, amelynek lényege, hogy a halasi sportkultúra – jelesül az ökölvívás - olyan alapító és alakító vezetője volt, akire tanítványai felnéztek és mint az örök lámpást, rendre a sportág olykor tépázott, helyi zászlajának csúcsára emeltek. Azt gondolom meghatározó szerepet játszott és játszik majd abban, hogy Kiskunhalason legyen ökölvívó sport. Tisztelettudóan üdvözöltem, valahányszor találkoztunk. Nem a konkrét tapasztalataim miatt. Nem. Sokkal többet adott az, amilyen tisztelettel körülvették tanítványai, az egykori és a mai halasi bokszélet reprezentánsai. Alig 10 éve sportriporteri minőségemben láttam a felsővárosi általános iskolában árnyékoltatni serdülő, ifjonc kölyköket, pedig már akkor is 80 körül járt és egy-egy mozdulatában ugyan érezhető volt az éltes kor, de a tekintetében az elszántsága megtörhetetlennek, miértje megfejthetetlennek bizonyult.
Vannak emberek, kiknek érezhető kisugárzásuk van, a környezetükre olyan hatással bíró személyiségek, akiknek nem kell beszélni ahhoz, hogy észleld jelenlétüket. És nem elég, hogy érzed, hanem azt veszed észre másokon, hogy ők is érzik. Hogyan? Hát látod, hogy ő van középpontban. Körbeveszik, ráfigyelnek, őt kérdezik, előre engedik, ha megszólal, elhalkul a zsibongás. Így láttam ezt az ötvenes, hatvanas évek fényképein is. Valamiért a fennmaradt fotókon mindig Csenki Ferenc volt a középpont, ha bajnokkal, ha más valakivel együtt kapták lencsevégre. Azért érdekes ez, mert ma iskolában tanítják, hogyan kerüljön valaki középpontba és akik ezt elsajátítják sokszor el is érik céljukat - tudniillik a középpontban levést -, csak épp időlegesen és a tisztelet nem lengi körül őket. Az a tisztelet, ami Csenki Ferencet igen, nem ideig-óráig, hanem haláláig és hiszem, hogy elmente után még nagyon sokáig. Hogy miből fakadt az iránta érzett tisztelet? Nincs kellő tudásom a lélek kisugárzás hiteles elemzéséhez, de úgy vélem Csenki Ferenc az életnek olyan vékony jegén járt, amin csak ő tudott olyan biztonsággal jönni-menni, hogy a kívülálló gránit talapzatú, egyenes vonalú, biztonságos sztrádának hitte.
Bár kevés közvetlen tapasztalattal bírok, de úgy emlékszem nem egyszerű emberek kerültek Csenki Ferenc kezei közé. Néhányuk megmaradt bennem abból a korból, amikor az alsóvárosi iskola, dohos kis tornatermében birkóztunk Dósa István keze alatt. Az öklözők vagy előttünk vagy utánunk jöttek, így bepillanthattunk tréningjeikbe, meg barátkoztunk is velük az öltözőben. Kemény, vagány fickók voltak. Akadt közöttük vékony, magas, testes, zömök és nem egy cigány fiatal. Első ránézésre vegyes érzelmek fogtak el, ami alatt a borzongás és a csodálat határmezsgyéjének érintkezését értem. Megbabonázott elszántsággal hajtottak, ugróköteleztek, árnyékoltak és patakzott róluk a verejték. És ott állt stopperrel a kezében egy vékony, karakteres arcélű, szemüveges, nem túl magas, inkább könyvelőnek, mint ökölvívó edzőnek tűnő ember, aki úgy rángatta a kesztyűsöket zsinóron, mint mesterbábos a marionett figuráit. Hangerő és agresszivitás nélkül uralta a harcias fiúkat, férfiakat, amin csak ámultam. Mitől ez a fegyelem, mitől olyan kezes bárányok ezek a sikerre éhes, egymást püfölő, a másik kiütésére, legyőzésére készülő nyers izomkolosszusok? Örök kérdés marad.
Nehéz embereket kapott, akikből következetes munkával, harcosokat, fegyelmezett ökölvívókat, bajnokokat nevelt, akik aztán a bokszkesztyűt letéve is emberek, küzdeni tudó, érvényesülő felnőtt emberek lettek. Nem hiszem, hogy azon gondolkodtak akkor, hogy azok lesznek majd valaha. Azt sem hiszem, hogy azért mentek hozzá ököl vívni, mert sejtették, hogy tisztességes embert farag belőlük Csenki Ferenc. Nem tudom, hogy mennyit törték ilyesmiken a fejüket. Szerintem semennyit. Mentek, mert Csenki Ferencnél bokszolni, az egy megfogalmazhatatlan és vágyott kötelezettség volt részükről. Na ez az emberekre ható karizma, amit nem lehet tanulni, ez az, amit meg kell élni és szerencséjük volt azoknak, akik ezt átélhették.
Ha azt mondom, hogy nagy veszteség érte a családot, az ökölvívósportot, Kiskunhalast, akkor az együtt érző klisék sorát erősítem a magam részéről. Mint kívülálló azonban, hagy fogalmazzak másként! Csenki Ferenc élete és munkássága óriási nyereség volt Kiskunhalasnak és az ökölvívósportnak. Egy teljes, szépen ívelő, 88 éves életutat járt be a szemünk láttára. Végigvitt egy ügyet és az utolsó leheletéig tartotta magát ahhoz, amit mi csak éreztünk, Ő pedig tudott, amit most már a számunkra még ismeretlen ring közepén, vélhetően ugyanazzal az elszántsággal képvisel, mint itt közöttünk.
Iview
